SZOLASZTALGIA

Dúll Andrea: Megnyitó beszéd a Szolasztalgia – Honvágy az otthonunkban kiállítás megnyitóján. Elhangzott Deák17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galériában, 2026. szeptember 12-én.

Kedves Alkotók, kedves Vendégek, kedves Kollégák!

Képzeljenek el egy egészen hétköznapi pillanatot. Megérkezünk egy ismerős helyre. Tudjuk, hol kell befordulni. A lábunk szinte magától visz. Tudjuk, melyik kapu következik, hol vet árnyékot egy fa, melyik ház előtt szoktunk megállni. Ez az otthon-élmény: az ismerősség, a rutinok az otthonosság lényegi alkotói.

Aztán egyszer csak megállunk valami másért.

A fa nincs ott. A ház romos, leromlott, esetleg a helyén építkeznek. A megszokott ösvényt lezárták. Vagy látszólag minden megvan, mégis hiányzik valami: egy hang, egy ember, egy tevékenység, amitől ez a hely a „miénk” volt. Hely és ember környezetpszichológiai értelemben egy szociofizikai egység: hely és használója tranzakcióban, egymásra definiálva, aktív kölcsönhatásban áll.

Az előbb azt mondtam: Megérkezünk egy ismerős helyre. Belegondoltak már, hogy egy szóban ott van ez az ember-környezet kapcsolat?

Megérkezni, odaérni valahova lehet, egyáltalán lenni valahol lehet – ez benne van az igék magukban: a cselekvés (még ha passzív is) csak valahol történhet.

A környezetpszichológia szerint az ember és környezete folyamatosan alakítja egymást. Használjuk a helyeket, jelentést adunk nekik, változtatunk rajtuk; közben a helyek is szervezik a viselkedésünket, a kapcsolatainkat, az emlékeinket. Ezt a kölcsönösen alakuló viszonyt nevezzük ember–környezet tranzakciónak.

De vajon amikor megérkezünk, akkor hazaér(t)ünk-e?

Az otthonunkhoz a legerősebb a helykötődés – ami rendkívül sokrétű kapcsolat a hellyel és az ottani emberekkel – igazi környezetpszichológiai, szociofizikai fogalom: szeretet, ismeret, szokások, közös történetek, amik közös helyekhez kapcsolódnak, „kötődnek”.

A helyidentitás pedig arra utal, hogy életünk helyei abban is részt vesznek, ahogyan önmagunkat meghatározzuk. Amikor azt mondjuk, „innen származom”, „itt nőttem fel”, a saját személyünkről is mondunk valamit.

Ezért egy hely elvesztésekor az is meginoghat, ami összeköti a múltbeli és a jelenlegi önmagunkat.

Vagyis újra felteszem a kérdést: vajon amikor megérkezünk, akkor hazaér(t)ünk-e?

A ma megnyíló kiállítás ennek a kérdésnek ad képeket, történeteket, hangot.

A címe: Szolasztalgia – Honvágy az otthonunkban.

A szolasztalgia nem könnyű szó. Első hallásra talán olyan, mintha már a kimondásához is szakemberre volna szükség. Az élményhez azonban nincs szükség szakképzettségre. Azt sokan ismerjük, még ha eddig nem is tudtuk megnevezni – valószínűleg ennek a kiállításnak a nyomán többen fogják ismerni és használni, ami már önmagában is kiemelten fontos: amiről beszélni tudunk, amivel kapcsolatban tisztán értett fogalmaink vannak, azzal bánni is tudunk, azt a hatókörünkbe is tudjuk vonni. Vagy legalább elkezdünk róla gondolkodni…

Glenn Albrecht ausztrál környezetfilozófus 2005-ben az otthoni környezet átalakulásával, sérülésével együtt járó fájdalomra alkotta meg a szolasztalgia fogalmat a nosztalgia mintájára, a latin solacium (vigasztalás) és a görög algia (fájdalom) szavak ötvözésével. Lényegében egy „otthon megélt honvágy”, amikor a fizikai helyváltoztatás nélkül veszítjük el a biztonságot nyújtó környezetünket a klímaváltozás vagy a környezetrombolás miatt.

A szolasztalgia tehát egy olyan pszichés és egzisztenciális fájdalom, amelyet az emberek a saját lakókörnyezetük, otthonuk negatív környezeti változásai, pusztulása és a természet elvesztése miatt éreznek.

A kifejezés egyre fontosabbá válik a modern Klímapszichológia területén, valamint a művészetekben is, ahol kiállítások és kulturális pályázatok dolgozzák fel ezt a komplex életérzést – így a mostani kiállítás is aktív résztvevője, sőt, alakítója annak a rendkívül fontos környezetpszichológiai folyamatnak, amely során az emberi környezet – emberi tevékenység nyomán történt és történő – változásait, károsodását, elvesztését éljük meg. Az antropocén korszak abba a fázisba lépett, amikor már nemcsak azt akarjuk megérteni, hogy mit tettünk, hanem azt is, hogy mit tegyünk. Ennek egyik lépése a gyász és feldolgozása.

Vagyis a szolasztalgia annak az élménye, amikor továbbra is ott élünk, ahol korábban, de a hely egyre kevésbé képes megadni az ismerősséget, a vigaszt, a biztonságot. Honvágyunk van, miközben el sem utaztunk.

A környezetpszichológia számára ez nagyon is érthető tapasztalat. Az életünk helyekhez kötődik – soha nem vagyunk környezet nélkül, és mindig környezetben vagyunk. Emlékeinknek van fényük, hőmérsékletük, szaguk, hangjuk. Van lépcsőjük, kerítésük, ablakuk. Egy kapcsolat történetéhez hozzátartozhat egy konyhaasztal, egy pad, egy kert vagy egy fa árnyéka. És fordítva: a konyhaasztalnak története van, élmények kapcsolódnak hozzájuk és így tovább. Elgondolkodtak már azon, hogy ha elvesztünk valakit, akivel sokat ültünk „annál” a konyhaasztalnál, akkor megéljük, hogy az konyhaasztal nem egy bútordarab csupán, hanem a nagymama asztala… vagy helyre vonatkoztatva az ő kertje… így talán abba is belegondolhatunk, hogy az örökösödési viták nem mindig pusztán a nyers materiális értékek körül zajlanak, hanem a családtagoknak más miatt, pszichológiai értelemben is lehet fontos a nagymama konyhaasztala.

Vagy az emberek számára a lakóhelyük és tágabb értelemben a Föld – az, hogy ez tudatosulni kezdett, nagyon nagy lépés a környezet védelme területén. A környezet általában sem kis, sem nagyobb léptékben nem tudatosul. Mind a törzsfejlődés, mind az egyedfejlődés során az evolúciós túlélés fő stratégiája az egymásra figyelés (ennek éljük meg a közvetlen jelentőségét) és a környezetet egyre inkább ennek a háttérfüggönyeként éljük meg.

Az otthonosságot is így éljük meg: a többiekhez kapcsoljuk. Ahol a szeretteink vannak. Ugyanakkor környezetpszichológiai értelemben fontos, hogy az otthonosságot a mindennapi használat során alakítjuk. Megtanuljuk, hol lehet elcsendesedni, hol találkozunk másokkal, merre indulhatunk el biztonsággal. Közben – környezetpszichológiai értelemben „természetesen” – a mindennapi élményekben azonban a társas orientáció miatt nem megélten – ezek a helyek is alakítanak bennünket: a szokásainkat, a kapcsolatainkat, azt, ahogyan önmagunkról gondolkodunk.

Ezért, amikor megváltozik, átalakul, vagy esetleg elvész egy számunkra fontos környezet, akkor a saját életünk folytonossága is kérdésessé válhat. Hol van most az, amihez eddig igazodtunk? Mi őrzi meg, hogy kik voltunk? Mire építhetjük azt, akik leszünk?

A fiatal alkotók munkái nagyon pontosan teszik fel ezeket a kérdéseket. Néhány példát mondok erre. Sajnos, nem tudok minden alkotásra kitérni, de ezek magukért beszélnek – itt néhány konkrét alkotást említve néhány élményvonatkozást emelek ki, ami a szolasztalgia megértését segíti számunkra.

Méhes Domonkos Láthatatlan veszteségek című fényképén egy lovat látunk a karámban. Az alkotói leírásból tudjuk, hogy a karám helyére hamarosan mást építenek. A fényképen még jelen van az, amiről már tudható, hogy el fog tűnni.

Ez különös időállapot. A hely még használható, még felismerhető, talán még minden ugyanúgy történik benne, mint tegnap. Mi azonban már búcsúzni kezdünk tőle. A kép még a jelenről szól, de a tekintetünk már a veszteség felől olvassa.

Kósa Petra Idegen épületek című munkája az átalakulás másik ritmusát-rítusát mutatja meg: az apró változások összeadódását. Egy új épület, aztán még egy. Egy eltűnő részlet, egy megváltozó látvány. Nincs feltétlenül egyetlen nagy pillanat, amelyre rámutathatnánk: akkor történt. Jobb esetben lassan észrevesszük, hogy a táj, amelyet otthonosan ismertünk, idegenné kezd válni, vagy nehezebb élmény az, amikor azt realizáljuk, hogy a táj már idegen számunkra.

Ezek az átalakulások nem mind a klímaváltozás következményei. A beépítés, a szennyezés, a fakivágás különböző folyamatok, eltérő beavatkozást kívánnak. Mégis összekapcsolódhatnak abban, ahogyan szűkítik az otthonosság és a beleszólás lehetőségeit.

A környezetpszichológiában az észlelt kontroll fontos kérdés: úgy érezzük-e, hogy lehet hatásunk arra, ami velünk és körülöttünk történik? A saját környezetünkben különösen fájdalmas puszta szemlélővé válni.

Ezek az alkotók a képeikkel megszólalnak ebben a helyzetben. Megmutatják, mi fontos számukra. Láthatóvá teszik, ami egy tervrajzon vagy beruházási kimutatásban könnyen láthatatlan marad: a hely megélt jelentését.

Azt, amit az átalakulások közben gyakran megélünk: a változásról szóló döntésekben talán alig vagy egyáltalán nem volt szavunk. A saját környezetünkben „nézőnek” érezzük magunkat.

Ebből a nézőpontból nagyon érdekes dinamikája van ennek a kiállításnak: itt az alkotók műveiken keresztül éppen ebből a helyzetből lépnek ki. Megmutatják, hogy nézőként mire figyelnek, mit szeretnek, mit féltenek. Ugyanakkor a képalkotással megmutatókká, sőt rámutatókká válnak, állást foglalnak amellett, hogy a tapasztalataiknak (amelyek meglepően közösek lehetnek a kiállítás látogatóival) helye van a közös beszélgetésünkben.

Ennek a kettős nézőélménynek a visszafordítása a kiállítás egyik fontos dinamikája: a kiállítás látogatóiként valójában nézői vagyunk egy-egy mások által megmutatott helyzetnek, mások megéléseinek, de ebből a nézői pozícióból sem tudunk kívül maradni az élményen, sőt, a néző meg fogja élni, tudatosítani fogja a saját szolasztalgia-élményeit.

Ennek nyomán pedig nézője, megértője, később pedig aktív alakítója lehet saját környezetélményeinek.

Különösen szép dinamikát ad ennek, hogy fiatalok (kamaszok és fiatal felnőttek) közvetítenek ebben a folyamatban, a világ két tájáról, eltérő kultúrákból: Magyarországról és Mexikóból.

Egyébként ezt az egész globális környezettudatosulási helyzetet a fiataloknak kell megköszönnünk, bennük indultak el azok a folyamatok (ökoszorongás), amik világszerte tudatosítani kezdték az antropocén korszak folyamatait.

Úgy érzem, és a kutatások is alátámasztják ezt, hogy a fiatalok kezdenek túllenni a „puszta” ökoszorongáson (ami egyfajta szabadon lebegő félelem a bennünket körülvevő világ nem bejósolhat vagy meglehetősen feketén bejósolható jövője miatt) és a mi generációnk vádolásán („ti rontottátok el”), ami miatt az idősebb generációk ökobűntudatot élnek át és együtt megéljük az ökobénultságot – a szolasztalgia már út a közös trauma feldolgozásához.

A természethez fűződő kapcsolat sokféleképpen jelenik meg a munkákban.

Halász Júlia Élet a repedések között című képén egy régi kőfal részleteit látjuk. Az alkotó a repedések között megbújó pillangóhoz a reményt és az otthon iránti vágyat kapcsolja. Leírásában arról beszél, hogy a természet erőt, vigaszt ad neki.

Egy ilyen hely elvesztésével az a lehetőség is sérülhet, hogy a mindennapi élet dübörgése közben valahol megnyugodjunk.

A környezetpszichológia kutatja a regeneráló környezeteket: azokat a helyeket, amelyek segíthetik a stresszből való felépülést és az elfáradt figyelem helyreállását. Az ilyen tapasztalatnak része lehet a növényzet, a víz, a természet történéseinek erőfeszítés nélküli követése. Számít ugyanakkor az is, biztonságban érezzük-e magunkat, és mit jelent nekünk az adott hely.

Szabó Edina Feledésben című munkájának történetében ez a veszteség szinte követi az alkotót. Az udvarukból kivágták a fákat, ő pedig a közeli erdőben kereste azt, ami otthonról hiányzott. Aztán az erdő is egyre fogyatkozni kezdett.

Itt a környezeti veszteség éppen azt az erőforrást sérti meg, amely segíthetne a nehézségekkel megküzdeni.

Hová húzódhatunk vissza, ha a menedékeink is eltűnnek?

És milyen viszony fűz bennünket ahhoz az élővilághoz, amelyben menedéket találunk? Észrevesszük-e a fát akkor is, amikor éppen nem hiányzik? Ismerjük-e a helyet azon túl, hogy jó hátteret ad egy fényképhez? Tudunk-e úgy jelen lenni benne, hogy az ott élő más lényeknek is maradjon helyük?

A mexikói, Playa del Carmenből érkező munkák ezt a kérdést a víz, a tengerpart és az élőlények felől közelítik meg. Halakat, flamingókat, parti élővilágot látunk. Az emberi otthon itt egy tágabb élőhely részeként jelenik meg.

Marion Danielle Rodriguez Solis tengerpartképei és Ana Valentina Trechuelo Salazar naplementéje első pillantásra a szépség képei. Az alkotói magyarázatok azonban az emlékezés és a veszteség felé fordítják a tekintetünket: a tisztább, élővilágban gazdagabb, szeretett parthoz kapcsolódnak.

Érdemes itt megállnunk. A veszteséget egy gyönyörű táj is megmutathatja. A szépség néha annak az emléke, amit félteni kezdtünk.

A természethez fűződő kapcsolatunkban ezért azt is megkérdezhetjük: mire figyelünk addig, amíg még jelen van? Észrevesszük-e az élővilágot a használhatóságán túl? Tudunk-e helyet hagyni annak is, amihez nem fűződik közvetlen emberi érdekünk?

Innen jutunk el a – már szórványosan említett – ökoérzelmekhez.

A környezeti változásokkal kapcsolatban érzett aggodalom, szomorúság, düh, bűntudat, szeretet vagy remény arról is tudósít, mi értékes számunkra. Az érzelmeink segítenek kijelölni, mire érdemes figyelmet és energiát fordítanunk.

Az ökoszorongás önmagában nem betegség, nem megszüntetendő pszichológiai probléma. Valós veszélyekre és bizonytalanságokra adott érthető válasz lehet. Bizonyos formái tájékozódásra, mérlegelésre és környezeti cselekvésre ösztönözhetnek. A pszichológiai segítség célja ezért nem az, hogy érzéketlenné váljunk a világ állapota iránt.

Ugyanakkor az aggodalom nem mindenkinél és nem minden helyzetben válik cselekvéssé. A tartósan bénító, a mindennapi életet beszűkítő szenvedést enyhíteni kell. A környezeti érzékenység megőrzése és az ember támogatása együtt lehetséges.

Érdemes tehát azt kérdeznünk: mi segít abban, hogy az aggodalom mellé tudás, társas támasz és valódi cselekvési lehetőség társuljon?

A környezetpszichológia itt az énhatékonyság és a kollektív hatékonyság jelentőségére irányítja a figyelmet. Arra a meggyőződésre, hogy képes vagyok valamit tenni, és másokkal együtt képesek vagyunk eredményt elérni.

Ehhez hozzáférhető, értelmes feladatok kellenek. Egy közösen gondozott kert, az iskola udvarának alakítása, részvétel egy helyi döntésben. Olyan intézmények és felnőttek, akik komolyan veszik a fiatalok tapasztalatát, és teret adnak a részvételüknek.

Az egyéni szokásoknak van jelentőségük. A fenntartható viselkedéshez azonban olyan környezet is szükséges, amely lehetővé és könnyebbé teszi azt. Biztonságos útvonal a gyalogláshoz, használható közösségi közlekedés, elérhető közös terek, követhető döntések.

A felelősség megosztása a cselekvőképességet is erősítheti.

A mexikói és a magyar munkák eltérő helyekről, különböző életkorú alkotóktól, más-más technikákkal érkeztek. Mégis beszélgetni kezdenek egymással. Egy tengerpart és egy faluszéli erdő. Egy lángok közé helyezett épület és egy átalakuló vízpart. Távol vannak egymástól, de a hozzájuk fűződő ragaszkodásban felismerhetünk valami közöset.

A környezeti veszteségek között a klímaváltozás különösen nagy léptékű, közös kihívásunk. Hatása a mindennapi életünk tereibe érkezik meg: a túlmelegedő lakásba, az árnyéktalan utcára, a kiszáradó kertbe, a villámárvíz során vízzel elöntött pincébe.

A város is része ennek a történetnek. Házaink, köztereink, közlekedési útvonalaink ugyanabban a változó éghajlatban működnek, mint erdeink és vizeink. A lakás hőmérséklete, a buszmegálló árnyéka vagy egy fa megmaradása nagyon konkrétan befolyásolja, hogyan tudunk élni egy helyen.

A kiállításban megmutatott veszteségeknek többféle oka van. Beépítés, fakivágás, szennyezés, költözés, emberi kapcsolatok megváltozása. Ezeket a változásokat a környezetpszichológiai összefüggés segít értelmezni: életünk fizikai és társas feltételeit együtt, a személy-környezet kölcsönkapcsolatban éljük meg.

A környezetpszichológia egy fontos fogalma a személy–környezet összeillés. Ez azt jelenti, hogy mennyire találkoznak szükségleteink, képességeink és céljaink azzal, amit egy környezet lehetővé tesz, illetve megkövetel tőlünk.

Tudok-e itt pihenni? Biztonságosan közlekedni? Másokkal találkozni? Elvonulni, ha arra van szükségem? Élhetek-e úgy, ahogyan számomra értelmes?

Az összeillés folyamatosan alakul. Mi is változunk: felnövünk, megöregszünk, más feladataink lesznek. És változnak körülöttünk a helyek is.

Ezek mind azt mutatják, hogy életünk szociofizikai kontextusának megértése, az ember és a környezet viszonyának pontos feltárása segít megértenünk, mi történik velünk, és miben lehet dolgunk.

Antalfi Tímea Költözés című munkája például fontos figyelmeztetés erre. Az ő történetében a városi tömbház jelentette a megnyugvást. A falura költözéssel a mások véleményének való megfelelés terhe erősödött fel. Ez a személyes történet helyreigazítja azt a kényelmes elképzelést, hogy a vidék szükségképpen otthonos, a város pedig szükségképpen idegen.

Az otthonosság megértéséhez tudnunk kell, kinek az életéről beszélünk. Hol élheti meg a szabadságát? Hol lehet önmaga? Milyen kapcsolatok veszik körül?

Ez a költözéstörténet helyreigazítja a kényelmes elképzelést az otthonos vidékről és az elidegenítő városról. Egy környezet alkalmasságát mindig az ott élő emberrel együtt érthetjük meg. A szépség önmagában nem garantálja az otthonosságot. Ahhoz szabadság, biztonság és megfelelő társas kapcsolatok is kellenek.

A klímaváltozás ezt az összeillést új módokon kezdi ki.

Ugyanabban a lakásban lakunk, de nyáron már nem tudunk aludni benne. Ugyanazon az utcán járunk, de a hőségben egyre nehezebb végigmenni rajta. Ugyanott kertészkedünk, de a megszokott növények és a megszokott időzítés már nem működnek.

Az otthonunk címe változatlan, miközben egyre nagyobb erőfeszítést igényel, hogy élni tudjunk benne.

És ez az erőfeszítés nem egyformán nehezedik mindenkire. Más lehetőségei vannak annak, aki tud árnyékolni, felújítani, elutazni vagy költözni, mint annak, akinek erre nincs módja. Más terhet jelent ugyanaz a hőség egy egészséges fiatalnak, egy kisgyereknek, egy idős embernek vagy egy betegnek.

A személy–környezet összeillés tehát társadalmi kérdés is. Az alkalmazkodáshoz élhető környezetet és hozzáférhető lehetőségeket kell teremtenünk.

Ebben az összefüggésben érdemes az antropocén fogalmát is idehoznunk. Ezzel az elnevezéssel azt a világállapotot írjuk le, amelyben az emberi tevékenység bolygóléptékben formálja az éghajlatot, az élővilágot és az anyagok körforgását.

A bolygóléptékű változás azonban egy konkrét lakásban, egy konkrét fa alatt, egy konkrét gyerek életében válik tapasztalattá.

És az „emberi tevékenység” mögött különböző döntések, gazdasági rendszerek és életmódok állnak. A változásokhoz való hozzájárulásunk, a következményeknek való kitettségünk és a beavatkozási lehetőségeink nagyon egyenlőtlenek. A fiatalokra nem háríthatjuk ugyanazt a felelősséget, mint azokra, akik évtizedek óta alakítják e feltételeket.

Egy tömbház is őrizhet nyugalmat. Egy szép tájban is lehet valaki magányos.

És egy helyen úgy is együtt lehetünk valakivel, hogy ő már nincs jelen.

Németh Fanni Ahol még találkozunk című képén egy fa alatt kisfiú ül. A fa az elhunyt nagyapa egykori telke mellett áll; a család tovább gondozza a helyet. A fa árnyékában a nagyapa emléke és az unoka jelene találkozik.

Losteiner Ada Aida Mama című fényképén a nagymama kertjét látjuk. Az alkotó arról ír, hogy a nagymama halála után a kert is megváltozott. Hiányzik belőle az a gondoskodás, amely nap mint nap alakította.

Ezekben a munkákban a személyes gyász és a helyhez fűződő kapcsolat ér össze. A szolasztalgia mellett a nosztalgia, a hiány, a gyász és az emlékezés is megszólal. A képek közel engednek ahhoz, hogyan kapcsolódnak össze ezek a tapasztalatok egy ember életében.

Nagy Boróka 300 / 50 / 5 című fotója három időléptéket állít egymás mellé. A család háromszáz éves helyi történetét, az ötvenéves talicskát és az öt éve kiépült utcát. A talicskában az alkotó édesanyja kuporodik össze.

Egy tárgyban három nemzedék emlékei. Körülötte egy új utca.

A családi idő és az építkezések ideje nem feltétlenül ugyanabban a ritmusban jár. Azt, ami valakinek új beruházás, másvalaki a saját története átrendeződéseként élheti meg.

Kovács Enikő Running time című filmje a városi figyelem idejére kérdez rá. A rohanásban mennyit veszünk észre Budapestből? A házakból, az apró díszekből, a járókelőkből? Mennyi időnk jut találkozni a várossal, amelyen naponta áthaladunk?

Váradi Léna A 20., és az apokalipszis! című filmjében pedig maga az én válik a felborult működésű, egykor megnyugtató hellyé. Zombifigurája a korábbi önmagunkba való visszakerülés személyes tapasztalatát jeleníti meg.

A két film felől különösen élesen fogalmazható meg a fiatalok helyzete: úgy keresik a helyüket a világban, hogy közben a világ is változik, és ők maguk is változnak benne.

Amikor ökoérzelmekről beszélünk, helyet kell adnunk ennek az összetettségnek. A környezetünkkel kapcsolatban érezhetünk szomorúságot, félelmet, dühöt, tehetetlenséget. De szeretetet, hálát, kíváncsiságot és reményt is. Többféle érzés lehet jelen egyszerre. Szerethetünk egy tájat, miközben haragszunk arra, ami történik vele.

Nekünk, idősebbeknek (vagy „régebb óta fiataloknak”) ebben különös felelősségünk van.

Gyakran mondjuk a fiataloknak, hogy övék a jövő. Jó volna ehhez mindig hozzátenni: a jelenhez is joguk van. A jelen biztonságához, élhető helyeihez és ahhoz, hogy beleszólhassanak a környezetüket alakító döntésekbe, de úgy, hogy ebbe mi is bele legyünk kalkulálva – részükről és a magunk részéről is.

A jövőt a fiatalokra bízni csak akkor tisztességes, ha a jelen felelősségéből mi is kivesszük a részünket. És fordítva: a jelen, sőt a jövő felelősségteljes megalkotásában az idősebbek múltbéli tapasztalataik megélt, feldolgozott valósága talaján tudnak aktívan és hatékonyan részt venni.

Ugyanakkor érdemes figyelnünk arra is, hogy már ezek a fiatal alkotók is beszélnek elveszett gyermekkori tájakról, megváltozott játszóterekről, eltűnő közös időről. Az ő múltjuk is tartalmaz már ilyen tényleges veszteségeket, nemcsak eddig természetes változásokat: elköltöztünk, hozzáépítettünk…

Töreki Gréta Nosztalgia című képén a gyerekekkel teli, színes játszótér mellett szürke, üres hinta áll. Az alkotó a fogyatkozó szabadtéri játékot, az eltűnő nevetést említi. Bóta Bálint Hunor fényképe a saját falujának játszóterét őrzi.

Az otthonosság fenntartásához használható, megosztható helyek kellenek. Olyan terek, ahol lehet játszani, időzni, beszélgetni, találkozni. Ahol több nemzedéknek is van helye.

Guoth Barnabás Időkeret című műve számomra a továbbvitel lehetőségét is megmutatja. A nagyszülőktől örökölt kép már az új otthon falán függ. A rétegekben a vidéki nyarak emléke él tovább. Az alkotó azt keresi, mi maradhat vele abból, amit szeretett.

Ez a kiállítás maga is ilyen továbbvitel és kapcsolatteremtés. Egy-egy személyes élmény láthatóvá válik. Valaki más megáll előtte, és talán felismeri benne a saját történetének egy részét. Ahogy mondtam: alkotó és befogadó is néző és átélő egyszerre.

A művek időt kérnek tőlünk ehhez. Arra hívnak, hogy a látvány mellett az alkotók tapasztalatának is adjunk figyelmet.

A képekből az is következhet számunkra, hogy a jövő megőrzést és változtatást egyszerre kíván. A helykötődés ösztönözhet gondoskodásra, de egy megszokott állapothoz való ragaszkodás meg is nehezítheti a szükséges alkalmazkodást. Közösen kell megtalálnunk, mely értékeket szeretnénk továbbvinni, és ehhez min kell változtatnunk.

Ez a jövő szempontjából is fontos lehetőség: folytonosságot teremteni az átalakulásban.

Köszönöm a fiatal alkotóknak, hogy megmutatták, mely helyek fontosak számukra, mitől félnek, mire emlékeznek, és mit szeretnének megőrizni. Köszönöm Sárközi Fanni kurátornak és a Deák17 Galéria munkatársainak, hogy teret adnak ezeknek a hangoknak. Köszönöm Daniela Jauregui Servinnek és Dr. Varga Tündének, hogy a Playa del Carmen-i kiállítás munkái révén távoli helyek fiataljai is bekapcsolódhatnak ebbe a beszélgetésbe.

Azzal kezdtem: megérkezünk egy ismerős helyre, és egyszer csak megállunk, mert valami más lett, valami hiányzik. Azt kívánom, hogy ezek után a képek után néha azért is álljunk meg, mert valami még ott van.

Egy fa. Egy kert. Egy játszótér. Egy épület. Valaki, akivel jó ugyanott lenni. Nézzük meg. Kérdezzünk róla. Figyeljünk arra, akinek fontos. És tegyük meg érte azt, ami rajtunk múlik.

Hogy amikor legközelebb megérkezünk, legyen hová hazaérnünk.

A Szolasztalgia – Honvágy az otthonunkban című kiállítást megnyitom.