- Jé, ki van itt? - Szia! - Késtél… - Siettem, de nagy volt a forgalom. Állt a taxi a dugóban… jé, nézd, pont mint ezen a képen, és… - Te taxival jöttél? - Nem akartam késni. - Mégis sikerült, de nem baj, nem számít. Menjünk tovább! - Bocsi… A lány és a fiú elvarázsolva bolyonganak tovább a képek között. Megállnak egy diszkós festmény előtt. A lány elábrándozik. - Ah, olyan rég voltam bulizni. - Én is… Akár most is elmehetnénk… szórakozhatnánk.. - Hogy érted? - Hát, mindegy felejtsd el! A lány megy tovább a kiállításon, a fiú csalódottan követi. - Te tényleg végig akarod nézni az egészet? - Nem ezért jöttünk? - Ezért is, ugye? A fiú elneveti magát. - Is? Mi másért jöttünk volna? - Hát tudod… - Nem tudom.. - Mindegy… felejtsd el! Némán kullognak tovább. - Annyi szép kép van itt. Ha tehetném, hazavinném az összeset. A fiú bólogat és közben kínosan mosolyog. - Jaja, én is. - Mindig meglep, mennyire tehetséges a korosztályom. Bárcsak én is tudnék ilyeneket alkotni. Egész életemben irigykedtem azokra, akik ilyen könnyen ki tudják fejezni magukat. Ha választhatnál valamit, mit vinnél haza? - Téged. - Te hülye, a képek közül. A fiú végigpásztázza a kiállítást a tekintetével. - Azt ott. Rámutat egy észak-koreai diktátorokat ábrázoló képre. - Miért pont azt? - A Parazita zseni, na és ez az Andy Warholos stiló nekem nagyon adja. - Parazita? - Igen, tudod az-az Oscar-díjas film. Az az ilyen koreai, megvan? - Szívem, ezen a képen Kim Dzsongun és a felmenői vannak. Tudod, a diktátor. - Oh. - Oh bizony. Csönd. - Attól még tökre eklézsia a kép. - Eklézsia? - Jaja, ilyen eklézsiás, tudod mint annak a csávónak a képei, aki levágta a fülét. - Eklektikus, akarod mondani. - Uhm… Az, igen-igen. A lány vesz egy mély lélegzetet, fogytán a türelme. - Ismered egyáltalán Van Gogh-ot amúgy? - Hogy kicsodát? - Hagyjuk! Tovább sétálnak. A fiú meglát egy különös alkotást, ami megragadja a tekintetét. Útvesztő. Egészen eddig egyik kép sem volt rá ilyen hatással. Sokáig mélázik előtte. - Na mi az, mit találtál? - Te nem érzed úgy néha, hogy az élet akárcsak egy végtelenbe nyúló labirintus? Bármerre tartasz, bárhova érkezel mindig csak zsákutcákba jutsz. Próbálsz elmenekülni a kezdetén, nem hagy nyugodni a gondolat, hogy nincs kiút, aztán beletörődsz és leéled az életed egy útvesztőben, anélkül, hogy láttál volna bármit is a világból. - Nem, nem érzem úgy. - Oh, oké. Én se amúgy. Eljutnak a kiállítás végére. - Ez ennyi volt. Kár, hogy vége… - A fiú azt se tudja hol van, üres tekintettel néz maga elé. - Jól vagy? - Ki, hogy én? - Ki más, te csacsi? - kacag a lány, aztán oldalba böki a fiút. - Nincs kedved meginni valamit? A fiút felvillanyozza a dolog, elvigyorodik. - Miért nem ezzel kezdted?
Horváth Sára és Gárdos Máté
A novellát a Deák17 Galéria RITMUSOK c. kiállítása inspirálta. A szöveg a GYUFA Gyerekfilm Akadémia forgatókönyvíró tanfolyamán született, melynek a Deák17 Galéria ad helyet.
