Magánszféra

„Nagy örömünkre szolgált, hogy a Deák17 Galéria otthont adott tárlatunknak, és hálásak vagyunk a galéria munkatársainak a szervezés és az installálás során nyújtott támogatásért.
A kiállítás a magánszféra fogalmát járja körül a művészkönyv médiumán keresztül. A közös munkát egy brainstorminggal kezdtünk, ahol kérdéseket tettünk fel egymásnak arról, hogy kinek mit jelent pontosan a magánszféra, az intimitás, a privát tér fogalma. A válaszok eredményei öltenek testet a kiállított műalkotásokban.
A művészkönyv mint műfaj egy egyedi műalkotás, amely magán hordozza egy könyv tárgytulajdonságait – például: betűket, lapokat, borítót stb. – de túlmutat rajtuk. Itt installációkban vagy akár digitális formában is megjelennek, és számos műtárgy interakcióra is hívja a látogatókat. Akárcsak egy könyv, amely önmagában nem kel életre, csak akkor, ha van szerzője, aki megírja, és olvasója, aki értelmezi. Most a kiállítási helyzetben is ugyanezt kell tennünk, mintha olvasnánk – csak most nem betűket a lapokon, hanem műtárgyakat a falakon és a térben.
Nézzük tehát, hogy milyen sokféleképpen értelmezték a fiatal művészek a magánszférát:

Horváth Lóczi Judit két objektet állított ki, melyek a lapozás gesztusára emlékeztetnek. A Belső kert – Hortus conclusus című gazdag szimbolikával rendelkezik: például az Édenkert vagy a lélek jelképe, melyet ugyanúgy kell gondoznunk, mint egy keretet. A belső kert egy olyan fallal körülvett védett zóna, ahol a legbelső dolgaink kapnak helyet; csak az léphet be, aki erre engedélyt kap. A szüzesség, Szűz Mária jelképe is. A nőiség és a kert fogalma összekapcsolódik: megnyílik a szépség, a gyönyör, a teremtés csodája. A kerttervezés mérnöki oldala is érvényesül a geometrikus rendben. A munkák felvetik a kérdést: saját kertünket, magánszféránkat milyen feltételekkel és kik számára nyitjuk ki vagy zárjuk be? Meddig feszegetjük határainkat?
A Mantra című munkában az alázatosság, a hála, és a türelem szimbóluma leporelló formába rendezve jelenik meg. Ezeket a szavakat nem lehet elégszer olvasni, hiszen a magánszféra megteremtéséhez is elengedhetetlen fogalmak. A hála különösen fontos, mert sokak számára a privát tér sérülékeny vagy nem is létező kategória.

Márián Gábor műveiben a személyes határok eltűnését láthatjuk egy nagyon érzékeny, személyes történeten keresztül. Kézzel készített, préselt és fűzött egyedi könyvet és hozzá tartozó grafikákat állított ki. Általuk betekintést enged abba a privát zónába, amely nagymamája betegségéhez és halálához fűződő érzelmi viszonyáról szól.
A nagymamájáról készített fotót digitális kódokká alakította, ezekből bélyegzőket készített. A fájdalmas emlékek és érzelmek komplexitását a kompozíció rendezetlensége fejezi ki, amely a gyászfolyamat során válik egyre strukturáltabbá. Ez a vizuális feldolgozás mások számára is segítséget nyújthat az érzelmek megértésében. Az alkotófolyamat részletei, amelyek a könyvben bontakoznak ki, virtuális formában is végig lapozhatók, illetve QR-kódon keresztül hazavihetők.
A digitális világ is problémakört hoz: a magánszféra kérdése itt különösen feszült. Ebben a térben hajlamosak vagyunk arctalanná, testtelenné válni; a social media egyre kevésbé szociális, egyre inkább öncélú, rejtett érdekekkel és láthatatlan figyelemmel kísér minket – és kár tagadni, függői vagyunk. E. Zsemberi Szígyártó Miklós fekete könyve – egy kiismerhetetlen notesz – észrevétlenül készít rólunk digitális felvételeket, miközben mi gyanútlanul figyeljük, próbáljuk megérteni funkcióját. Itt a könyv visszanéz az olvasóra.

Sz. Eszteró Anett kompozíciója cianotípia pauszpapíron. A nőiség témáján keresztül személyes fizikai és belső, érzelmi teret jelenít meg. Saját gondolatokat és általános nőiséggel kapcsolatos motívumokat fogalmaz bele, összehajtogatva, akár egy térképkönyvet. Az utak hálózata a nyomhagyás elemeiből rajzolódik ki – mintha erek vagy idegpályák lennének. Felsejlenek naplójegyzetek, a házimunka, a magánélet kellékei, amelyeket intim határvonalak kerítenek el. Az elemekből kirajzolódik egy elvont női alak, akit identitást jelentő motívumok vesznek körül. A határ itt rendkívül törékeny.

Az összhatás textilszerű, összecseng Adorján Éva törékeny kerámiáival és festett textiljeivel. Nála az én határai keretezte önazonosság: buborék, öntisztelet, öngondoskodás, amelyben a szakrális nőiség jelenik meg. A magánszféra nála maga az identitás. A textil, a varrás, a természetes anyagok és a természet formakincse a kerámiákban, valamint a textilfestés mint a hagyományos női munka eszköztára a legkifejezőbb. Az érzékenység és mélység a teremtés csodáján keresztül kapcsolódik az első munkához.

Matyus Dóra csodálatos szöveget írt a munkájához (QR-kóddal elérhető). Általa arról gondolkodik, hogy a szívverés és a lélegzetvétel magától értetődő dinamikája jelenti a létezést, amelyről ritkán gondolkodunk tudatosan. A magánszféra tiszteletét a mentális egészség feltételének tartja. A magánszféra megtapasztalása mozgáson keresztül is érzékelhető: a hely, amelyet folyton megközelítünk, vagy elhagyunk.
A mozgásmeditáció alapú alkotás a befelé tekintéstől, a fizikai határokon át, az egymás közötti kapcsolatokig vezet, a nagy egész és az önmagán túlmutató részek megfigyeléséig. Ez a gyakorlat jó műértelmezéshez és a magánszféra megértéséhez is.
A következő idézet könyvjelzőszerűen olvasható a könyvek között:
Ez itt egy tüdő, és hogyha
él, akkor van benne szív is.
Az emberek képesek
egy tárgynélküli világ kísértéseibe esni,
pixelt vágni a vércseppből,
csúcsára állítani a négyzetet,
négyzetnek nevezni a kockát,
nyelvtani kérdést csinálni a testből,
végülis
kiszúrhatjuk a közepét, hogy
fészket keressünk benne vagy pupillát.
Égbekiáltó madárfióka torkává szeretném változtatni az ürességet
a kedvedért.

Bokor Dorottya merített papírja korábbi munkáinak megsemmisítéséből született újjá. Metamorfózist látunk: a könyvlapok kilépnek a térbe és átjárják azt. Epoch a mű címe, amelyben visszhangzik megannyi kísérlet, vázlat vagy akár kiforrott munka, amely eredeti formájában már érvényét vesztette, de újradolgozva önálló műként állja meg a helyét.

Jakubik Cifra Anett a magánszféra egyik legősibb emlékét idézi meg: a „bunkit”. A gyerekkori fantáziavilág biztonságos tereit, amelyek seprűnyélből és lepedőből a világ legbiztonságosabb pontjává válnak. A sátortető itt akár egy félbehagyott, kinyitott könyv is lehet.
Amikor az alkotókat arról kérdeztem, mit jelent számukra a magánszféra, legtöbben a szabadságot és a biztonságot említették.

Kiss Botond Hamvas Béla gondolatát emeli be: „Nem a természetben, hanem a művészetben vagyunk otthon.” A természet itt barátságtalan vadon; a megformált és szimbolikus tartalmakkal felruházott, elkerített rész, a kert, amely a paradicsomi biztonságot jelenti. Az esődoboz-művészkönyvben az esőn keresztül a víz mint természeti erő és művészeti eszköz jelenik meg. Az Átkelés a vízen című munka a gondolatok és kreatív energiák áramlását szemléltetik. A víz mint őserő hömpölyög a lapokon.

Fejes Barbara könyvlapokra emlékeztető installációt hozott létre, amelyben helyet kapó dobozszerű rekesz – a könyvtár asszociációja –, valamint a függesztett lapok, amelyek különféle élményekre, emléktöredékekre utalnak. A lapok közötti tér és viszonyrendszer jelentőséggel bír: hétköznapi teendők, ünnepek, érzések és tapasztalatok sűrűsödnek az egymásra rétegződő lapok közé. Barbara munkáiban visszatér a rétegzettség és a szabdaltság, ezáltal az emberi agy teljesítőképességére, a digitális tartalmak befogadására és a demenciával élők tudatállapotára reflektál. A posztamensen látható műben pedig a betűvetés vasszegei hullanak ki a széthulló lapok közül: kiesnek a betűk, a szavak, a történet darabjai – csak fragmentáltság marad a kemény borító között.

Rác Csenge az otthon hétköznapi kellékeit és szimbólumait emeli be műveibe. A konyharuha geometriája interakcióra hív: hajtogathatjuk, alakíthatjuk. Kulcstartói megszólítják a nézőt, és elvihetők emlékül. Kérdések olvashatóak rajtuk: kijöhetek? bejöhet? Engedélyt kér Grafikái a magánszféra jogi megközelítésére is reflektálnak: a magánszféra jogi kategória is, léte vagy megosztása hivatalosan szabályozott. Sérülhet, ha illetéktelen hatol be, de akkor is, ha egy szeretett vagy intim dolog kivonódik belőle.

Szabó Kristófé a kiállítás egyik legmegrázóbb alkotása. Ahol az otthon véget ér, ott kezdődik a háború. Ahol a védfalak megsemmisülnek, ott a bizonytalanság és a veszteség az úr. A háború nem ismeri a magánszférát. Akármi legyen is érvényben diplomáciailag, az önkényes erő képes mindent megsemmisíteni. A mű érzékeny párosításban áll a mellette lévő alkotással. Itt senki sem kér engedélyt a belépésre: erővel, agresszióval és pusztítással végez a magánszférával – legyen az otthon, város vagy ország.
Nehéz látni és megélni ezt a velőtrázó igazságtalanságot: amikor egyezségeket, határokat, magánszférát nem tartanak tiszteletben, sőt tudomásul sem veszik azokat. A mű része, egyben a kiállítás zárása, a tükör, amely drámai felismerésekre adhat teret. Belenézve feltehetjük a kérdést:

Mi tiszteletben tartjuk a magánszférákat? Másét? A magunkét?
Ennek felismerését szeretnénk, ha minden látogató magával vinné.”