Népmeseország egyszerre őrzi és tükrözi a mindenkori valóságot: annak történelmét, kultúráját, hagyományait, társadalmi berendezkedését, értékrendjét és hiedelmeit. A szájhagyomány útján terjedő népmesékben a valóságra utaló elemek mindig igazodtak a mesélő és a befogadó közösség tapasztalataihoz – a mesemondó úgy alakította a történetet, hogy az azonnal ismerősnek és könnyen felismerhetőnek hasson. Így jöttek létre a számtalan változatban élő mesék, amelyek a mindennapok rendjét – a falusi életet, a paraszti munkát vagy a királyi udvart – mutatták be, miközben csodás elemekkel szőtték át a valóságot. Ezek a csodák nem minden szempontból tűntek hihetetlennek, de a hétköznapi valóságban mégsem történhettek volna meg.
A népmesékben az emberek és a csodás lények – legyenek jók vagy rosszak – mindig emberi tulajdonságokkal rendelkeznek, és a társadalom ismert rendjébe illeszkednek. Szereplőik szinte kivétel nélkül archetípusok: a pásztor, a szegényember, a király, a boszorkány vagy a tündér – mindannyian lesarkított, mégis jól azonosítható alakok. Közülük egyesek „hétköznapi halandók”, akik azok is maradnak a mese végéig, mások viszont – miután kiállják az összes próbát, túljutnak minden akadályon és legyőzik ellenfeleiket, többnyire csodás segítők támogatásával – hősökké válnak. Ők a társadalmi ranglétra legaljáról közvetlenül az égig érő paszuly tetejére vagy a királyság élére ugranak, és minden elképzelhető jutalmat megnyernek: országot, kincset, királylányt, sőt néha még halhatatlanságot is.
A formális és informális hierarchiák tehát a népmesében sosem állandók: a mesei időben bármikor, a mesei térben bárhol pillanatok alatt átrendeződhetnek. Ez maga a csoda. Ugyanakkor a hagyományos nemi szerepek sokkal kevésbé képlékenyek. A férfi hősök felemelkedése saját jellemükből táplálkozik – bátorságukon, leleményükön és kitartásukon át vezet az útjuk. A nőalakok – királykisasszonyok, szolgálólányok, boszorkányok vagy gazdasszonyok – ezzel szemben gyakran nemcsak tömlöcökben vagy kastélyokban vannak elrejtve, hanem sztereotípiákba is vannak zárva: jutalomként, akadályként, kiszolgáltatottként vagy elátkozottként jelennek meg. Sokszor csak „valamelyikként” léteznek, és életre csupán akkor kelnek, amikor a hős tekintete rájuk vetül. Mégis akadnak mesék, amelyek képesek cáfolni ezeket a törvényszerűségeket: bennük női szereplők is cselekvő hősökké válhatnak, vagy a társadalmi elvárásokkal szemben más rendet teremthetnek.
A hagyományos, szóbeli mesemondó szerepe mindig kulcsfontosságú: párbeszédet alakít ki, közvetíti a közösség tapasztalatát és tudását, ugyanakkor minden előadásban újrarendezi azokat. Így maga is alakítja a társadalomról alkotott képet. A hallgatóság pedig részesévé válik a csodának, és a mesék segítségével megosztja a valóság terheit: a mese biztonságos közegében együtt fedezik fel, javítják ki vagy álmodják újra a világot, miközben lehetséges rendeket és világokat kísérleteznek ki.
A népmesék társadalmi világa tehát nem merev, zárt struktúrákból áll, hanem nyitott rendszer is: egyszerre ábrázolja a mindennapok valóságát, rámutat a hierarchiákban kódolt igazságtalanságokra, hirdeti a képzelet szabadságát, és engedi elképzelni egy olyan rend lehetőségét, amelyben a változás nem káoszt, hanem egyén és közösség számára fenntartható létmódokat, életformákat teremt. Ez a kettősség – a rend és a rend felborulásának lehetősége – az, ami életben tartja és máig érvényessé teszi a magyar népmese társadalmi világát.