Népmeseország tehát hol volt, hol nem volt – létezik is és nem is létezik a csodákkal teli mesei térben és a valóságok világaiban. Nem szerepel sem a világatlaszban, sem a világtérképen; helye földrajzi koordinátákkal nem határozható meg, nevét pedig egyetlen útikalauz sem tartalmazza. Mégis mindenki, aki a keresésére indul, tudja, merre találja: ott van az Üveghegyen, az Óperenciás-tengeren és Hetedhétországon túl, árkon-bokron át, a szegény ember vagy az ördög hídján keresztül – minden olyan résben, ahol a valóság átszivárog a képzelet világába. A megszokott domborzati elemek – hegyek és völgyek, erdők és mezők, síkságok és dombságok – fegyelmezett sorokban, türelmesen várakoznak a határátkelő egyik oldalán, hogy a másikon, mesésebb térbeli formát ölthessenek. Ezek a csodákkal átszőtt tájak, szimbolikus helyek nem ismerik a távolságok hétköznapi mérőszámait vagy mérőeszközeit; nincsenek olyan leíró tulajdonságaik, amelyek bármely ismert koordinátarendszerben érvényesek lennének.
Népmeseországnak nincs térképe, nincsenek közlekedésre kijelölt részei vagy vonatkozó szabályai – mégis, a messzi földről érkezett, vagy váratlanul, véletlenül az útjaira fordult idegenek is ismerősen járnak a talaján. Tudatosnak tűnő léptekkel haladnak, még az ismeretlen úti célok felé is. Segítik őket a patakok és a folyók, a tavak és a tengerek, amelyek a természet minden elemével együtt folyamatosan arra mozognak, és úgy alakulnak, ahogyan az egyes mesék sajátos úthálózata megkívánja. De azért még a népmesei helyeknek is – ahogyan az összes átlagos vagy különös térnek – van (persze szimbolikus) központja. Oda sietnek a magabiztos szereplők, és éppen annak képére formálódnak át az egyes elemek. Minden és mindenki egyszerre mozdul a Mesemondó és a mesekezdő hívó szavára.